Rajna Miklós már hatéves kora óta jégkorongozik, édesapja unszolására kezdte el a sportágat, de egy percig sem bánja, hiszen a papa noszogatása nélkül olyan élményeket hagyott volna ki, mint az idei Divizio I-es világbajnokság, melyen második lett a magyar együttes. Rajna persze nem elégszik meg ennyivel, hiszen nem titkolt célja, hogy védjen az A-csoportos világbajnokságon. Ehhez mindent meg is tesz, hiszen többnyire napi két edzése van, ha egy nap csak egyszer kell a jégre mennie, szinte rosszul érzi magát.

Tisztában van vele, hogy sokat tanult jelenlegi mesterétől Risto Kurkinentől, de még sokat kell dolgoznia ezért, hogy olyan magasságokba érjen, mint példaképe, a cseh Dominik Hasek. Ugyanakkor csak úgy, mint Hasek, szeretne minél több A-csoportos vb-n szerepelni.  Ehhez mindent megtesz, így odafigyel az étkezésére, és próbál a lehetőségeihez képest a legjobb felszereléssel a jégre menni. Úgy érzi nagyon fontos, hogy minél korszerűbb eszközökkel vehesse fel a harcot a riválisokkal. 

Bár tisztában van vele, hogy sportágából nem egyszerű a biztos megélhetést előteremteni, egy-egy mérkőzésen a pénzdíj nagysága nem versenyezhet a győzelem érzésével. Eddig elkerülték a komolyabb kudarcok, így továbbra is rendületlenül szereti sportágát, melyben úgy érzi az ész, a pontosság, a taktika, a kitartás, az erő és a munka a legfontosabbak, mégpedig ebben a sorrendben. Emellett a kabalája is sokat számít, de nem árulja el, mi az. Ugyanakkor példamutatónak tartja, ha valaki még negyvenéves korában is űzi a sportágat. Így nem is meglepő, hogy ő is addig szeretné csinálni, amíg csak lehet.

Rajna a jelenkor legjobbjai közül Ladányi Balázst tartja a legjobbnak, de a sportág mindenkori legnagyobbja nála holtversenyben a már említett Hasek és a fiatalon elhunyt Ocskay Gábor.  „Célom egyértelműen az A-csoportos vb-n való részvétel, ugyanakkor tudom, hogy erre még van időm, hiszen arra vagyok a legbüszkébb, hogy roppant fiatalon lettem válogatott, és csak ki kell várni, hogy a nemzeti csapatban is bizonyítsam képes vagyok nagy dolgokra is”. 

Pozsgai Tamás büszke arra, hogy kemény munkával jutott el oda, ahol most tart. A dunaújvárosi hokis még mindig csak 22 éves, de már most tudja, hogy aktív pályafutása után sem hagy fel a jégkoronggal.

Pozsgai Tamás számos kortársához hasonlóan, Kercsó Árpádnak köszönheti, hogy élvonalbeli jégkorongozó lett belőle. „Bejött be az akkori iskolámba és csábította a gyerekeket hokizni. Elmentem és rögtön megtetszett. Aki valamilyen szinten otthon mozog a magyar hokiban tudja mit jelent aző neve: a hoki alapjait megtanította egy-két generációnak” – mondta a még mindig csak 22 esztendős játékos.  A dunaújvárosi játékos 1996-ban, 8 évesen lépett először jégre, és mára már elmondhatja, az ifiknél és a junioroknál is nyert Divizó II.-es világbajnoki aranyérmet, emellett két felnőtt Magyar Kupa győzelme is van.

Ezekhez a teljesítményekhez azonban rengeteg munka szükséges, hiszen a bajnokságban heti 3 meccs van, a többi napon egy jeges és egy kondicionális edzése van. „Jelenleg egy kanadai szakember, J.P. MacCallum a vezetőedzőnk. Ő főként a fizikai képességink határait mutatta meg nekünk, de a mentális felkészülésben is magasabb szintre emelt minket. Emellett egy új játékstílust vezetett be nem csak a csapatba, hazánkba is” – mondta Pozsgai.

Egyszer fordult vele elő, hogy abba akarta hagyni, de ez még gyerekkorában volt. Szerencsére az akkori mestere (Kercsó) lebeszélte erről, és visszaterelte a helyes útra. Nem nagyon számít számára a pénzdíj nagysága egy győzelemben, de elismeri, mindenkiben lehet egy plusz „drukk” emiatt. Előfordulhat, hogy pont ezért nagyobb feszültséget vált ki valakiből. Ezért is tartja fontosnak a játékosok mentális felkészültségét. Ahhoz, hogy valaki sikeres sportoló legyen, sok mindenre szükség van, de kiemelné a rengeteg munkát és a kitartást, mert ezek hiánya nélkül nem lehet jó eredményt elérni. „Nekem célom a MOL Liga mind az OB I megnyerése, valamint kiemelt célom az idei VB-keretbe való bekerülés”. Nincs kabalája és semmilyen meccs előtti „szertartásban” nem hisz, és még nagyon sokáig szeretne játszani. „Versenyszerűen mindaddig szeretnék játszani, amíg segíteni tudok, és nem hátráltatom a csapatot: Nagyon szeretem a hokit, biztos nem állok le vele utána sem”.

Távoli célja, hogy minél jobb játékos legyen, szeretne stabil tagja lenni a válogatottnak és a klubjának. Büszke rá, hogy nagyon kemény munka árán jutott el odáig, ahol most tart és úgy véli a mentális felkészültsége elég jó ahhoz, hogy kizárja a negatív dolgokat a fejéből mérkőzés közben.

Szilassy Zoltán már az egyik szemét is elveszített a jégkorong miatt, de mégse gondolt rá, hogy imádott sportágát abbahagyja. Úgy érzi a magyar hokisok nincsenek annyira megbecsülve, amennyire szeretik ezt a sportágat. A Dab Docler csapatkapitánya és egyik legrutinosabb játékosa Szilassy Zoltán már közel harminc esztendeje, hatéves kora óta sportol. Ezen nem kell csodálkozni, hiszen édesapja is jégkorongozó volt, így hamar eldőlt, mit fog sportolni a gyerek. Azonban hiába vannak jelentős sportsikerek a háta mögött, élete legnagyobb eredményének kisfiát tartja.

Első edzője Búzás János volt, tőle is sokat tanult, de pályafutása legjobb edzőjének jelenlegi mesterét J.P. MacCallum-ot tartja. „Többet kaptam tőle mind szakmailag mind emberileg mint bárkitől az életemben”. Úgy érzi a jó szakember mellett kitartásra és sok munkára van szükség ahhoz, hogy valaki sikeres legyen.Ehhez persze elengedhetetlenek a jó felszerelések, amik a teljesítményt növelni tudják, igaz elismeri, a hiányosságokat pótolni nem tudja. A sok munka számára változó, hiszen egy héten a mérkőzésektől függően 5-12 edzés is lehet. „Ennyi munkával jobban lehet keresni, mint az átlag kétkezi munkásember, de sokkal többet érdemelnének a jégkorongozók az összes magyar csapatban. De a meccs közben ez egyáltalán nem számít, ha a pénzre gondolnál, akkor eleve már vesztes vagy. A siker érzése elmondhatatlanul jó”.

 Ennek ellenére, volt amikor úgy érezte, abbahagyja. „Többször előfordult már ilyen. Lehet egy kudarc vagy sérülés miatt. Sajnos mindkettőn átestem, de a sportág iránti szeretetem mindig nagyobb volt, és ez segített átlendíteni magam a rossz perceken”

 Kabalájáról és a meccseket megelőző szokásairól ugyan nem szívesen beszél, azt azonban elárulta, mindig csak egy szezonra tervez előre. „36 évesen a jobb szemem elvesztése után mindig a jelen levő szezonra koncentrálok. A szezon után az edzőm, az elnököm véleménye vagy óhaja, illetve az én közérzetem után döntök”.

 Szilassy szeme 2009 januárjában egy edzésen sérült meg, amikor csapattársa Galanisz Nikandrosz véletlenül egy lövés után szemen ütötte őt. Ennek következtében szétrepedt a szemgolyója. Hozzáállására jellemző, hogy még ő vigasztalta fiatal csapattársát, és már a kórházban megfogadta, teljes életet fog élni.

 Minden idők és napjaink legjobb magyar hokisának egyaránt Ladányi Balázst tartja, míg a nemzetközi mezőnyből a korábbi zseni Wayne Gretzky, illetve a jelenkorból Scott Niedermayer a példakép. Szilassy úgy érzi még sokáig tudná élvezni a jégkorongot – mert a győzelem érzését nem lehet megfizetni -, a hokit körülvevő infrastruktúra illetve organizációja nincs azon a szinten mint a magyar jégkorongozók profizmusa, és játék irántiszeretete.

Húgom NB1-es kézilabdázó, nagynéném 25-szörös válogatott kézis volt, nagybátyám 2-szeres magyar bajnok labdarúgó, unokabátyám aktív NB1-es labdarúgó, húgom barátja válogatott férfi kézilabdázó. Sportos család vagyunk, így nem csoda hogy én is korán kezdtem a sportnak szentelni az életemet.

6 éves koromban kezdtem el hivatalosan jégkorongozni.Kercsó Árpád akkori edző látta szabadkorin, hogy jól korizom és azonnal elcsábított hokizni.Sok szép eredményt elértem eddig, három junior VB-győzelem, Magyar Kupa győzelem, 18 Válogatott mérkőzés…

Kercsó Árpád volt az első edzőm, tőle tanultam az alapokat, megtanultuk tőle mit jelent csapatnak lenni.Elég sokat edzem, szinte minden nap! Amennyit az edző előír és mellé a plusz munka. Napi 4-5 órát körülbelül. Jelenlegi edzőm J.P. MacCallum, tőle is sokat tanultam, elsősorban mentális dolgokat: megtanította hogyan kell egy meccshez hozzáállni és fizikálisan is felhozott a megfelelő szintre.

Hogy miből élek? Ha valaki felteszi rá az életét és mindent alárendel a sportnak akkor meg lehet élni belőle, de nem helyes csak a sportra alapozni. Érdemes egy diplomát megcsinálni, hogy a sportkarrier végén se maradjon űr és tudjon az ember mivel foglalkozni. A pénz ugyanannyira számít mint bárhol máshol. Az embernek vannak általános szükségletei, amit szeretne minél jobban kielégíteni és ehhez a pénz elengedhetetlen. De amikor az ember kikorcsolyázik egy meccsre nem azért hajt, mert a pénz ígérete lebeg előtte. A játék szeretete és a győzelem íze sokkal fontosabb! Más kérdés, hogy jól esik az embernek ha fáradtságát honorálják és elismerik. A profi sportban pedig a legkézzelfoghatóbb elismerés a pénz.

Természetesen volt olyan pillanat hogy azt gondoltam, abbahagyom, nem is egyszer. Mivel sajnos nem lehet mindig nyerni, nem lehet mindig jól játszani, ezért a sportolók élete sem mindig fenékig tejfel. Sajnos a hullámvölgy néha rettentően mély tud lenni és az ember kétségbeesik. Mint bármely más problémánál, itt is felmerül a legkönnyebb megoldás, a megfutamodás. De aztán az ember újra felkel és elmegy edzésre. Dolgozik tovább, próbál javítani a hibáin, próbál jobb lenni és ha átlendül a holtponton akkor újra felfelé ível a hullám és elfelejti a régi bánatait. El sem tudnám képzelni azt, hogy most abbahagyjam, inkább csak ábrándozik az ember róla, de jó is lenne ha megszűnne a nyomás és nem kellene mindennap bizonyítani, hogy jók vagyunk.

Hogy mi a siker titka:  Kitartás, fegyelem, alázat, tehetség, erő, technika

Jelenleg nem unatkozom: A szezon két hónapja megy, még nagyon az elején vagyunk. Minden vereség fájó és minden győzelem nagy öröm. A cél mindig ugyanaz: a legjobbat nyújtani, és lépésről lépésre haladva fejlődni. Természetesen trófeákat szeretnénk gyűjteni és további válogatott mérkőzéseken szerepelni.

 Büszke vagyok arra,hogy egyelőre veszem sorba az akadályokat, és még mindig minden reggel örömmel indulok edzésre.Nekem még nagyon sokat kell letennem az asztalra, rengeteg dolgom van a hokival! Ez önmagában elég motiváció!

Jánosi Csaba a Ferencváros jégkorongozója amolyan kettős életet él. A nap egyik felében próbálja a diákokat a tisztességes életre tanítani, délután viszont szó nélkül fellöki, aki az útját állja.   Jánosi Csaba egy átlagos napon délelőtt testnevelést tanít, majd délután edz vagy meccset játszik a Ferencváros jégkorong csapatában. Amíg a Deák téri Evangélikus Gimnáziumban a jó viselkedésre okítja a gyerekeket, addig a jégen ütközik, esik, sőt ha a játék úgy kívánja, akár ő lök fel másokat. Ennek ellenére élvezi ezt a kettősséget.

„A jégkorong nem olyan durva sportág, mint sokan gondolják. Kemény összecsapások vannak benne, de mivel komoly védőfelszerelés van rajtunk, sokszor kívülről sokkal keményebbnek tűnik egy dolog, mint a jégen. Úgy gondolom, vannak ennél jóval durvább, sérülésveszélyesebb sportok is” – mondta a 30 esztendős játékos.

A Fradit 1999 óta – egy év megszakítással - szolgáló kiváló csatárt, az sokkal jobban bántotta, amikor a diákjai egyszer azt mondták, látták és hallották amint a jégen káromkodott, miközben ezt az iskolában tiltja a tanulóknak. Hiába a pedagógusi végzettség, a csapaton belül nem vágyik vezérszerepre, nem utasítgatja a fiatalabbakat, de ha tanácsot kérnek tőle, vagy a véleményére kíváncsiak, mindenkinek szívesen segít, mert úgy érzi, adnak a véleményére, elfogadják őt.
 
„Nem vágyom rá, hogy külföldön játsszak, valamiért sose vágytam. Jól érzem magam itthon, a tanítást se hagynám abba, és már öreg is vagyok hozzá. Nekünk még nem voltak olyan lehetőségeink, mint a mostani fiataloknak, hogy már tizenévesen kipróbálhatják magukat egy idegen országban” – mondta.  A játékos úgy érzi, azért mert jobban kinyílt a világ, a külföldi kaland nagyban függ egy fiatal személyiségétől is, hogy miként viseli a távollétet a szüleitől, a megszokott környezettől, mert ez a nagy lehetőség ellenére, az említettek miatt elsülhet rosszul is.

Úgy véli, ha valaki meghatározó játékos egy hazai csapatban, a hokiból itthon is meglehet élni, ő azonban szeret annyira tanítani, hogy mindkettőt csinálja, amíg lehet. Ehhez az iskolától is nagy segítséget kap, hiszen az idei évben fizetés nélküli szabadságon van, mert a klubja csak délelőtt tud edzeni. A válogatott keretben egyébként mindenkinek van „civil” foglalkozása is, a legtöbbjüknek diplomája, de csak ő gyakorolja a hivatását a jégkorong mellett.

A válogatottal 2009-ben részt vett az A-csoportos világbajnokságon, ami eddigi pályafutása legnagyobb sikere. „A bő keret hetente szűkült és az utolsó kieső ember helyére ketten voltunk. Egész éjjel nem aludtam, aztán reggel hívott a másodedző és csak annyit mondott: Gratulálok. Még ekkor se fogtam fel mi történt, csak amikor az újságokban is olvastam, akkor hittem el igazán”.

Reálisan látja pályafutását és jelenlegi helyzetét. Úgy véli, még 4-5 évig eljátszhat, ha nem lesz komolyabb sérülése, hiszen eddigi pályafutását „megúszta” egy keresztszalag szakadással. Úgy gondolja jelenleg reális, hogy nincs benne a válogatottban, hiszen a tavalyi szezonja nem sikerült túl jól. „Mindig elfogadtam, amit adott a sors, most sincs bennem megbántottság. Nem csalódottságként élem meg, így ha mégis hívnak az hatalmas örömöt jelent”.